Mind egy közös nagy kalapban vagyunk, amit úgy hívnak: Sorsközösség
Ma megismertem egy “eset-állítást” Peter Orban könyvében, az illetőt és a Sorsát állították fel. Annyira megérintett, mozdulatlanul olvastam. Megrázott, milyen lehet egy ennyire nehéz sorsot élni, amikor már születésekor valaki halálra van ítélve, vagy pont hogy csak ő az, aki megmenekül például egy menekülttáborból, vagy elveszíteni mindent mert elveszik és eltipornak, bántalmazottnak lenni, rettegni, úgy érezni nincs jogod élni… A lista folytatható, nehezebbnél nehezebb sorsok, amiket nem is értem hogy lehet ép ésszel átvészelni! És akkor rájöttem, amit már tudtam de kemény kimondani, hogy ezek nem csak úgy megtörténtek valakivel, ezek a dolgok mind VELÜNK történnek meg! Nem lehet húzni egy vastag vonalat zsírkrétával, hogy eddig vagyok csak én, de ettől már csak te vagy, és onnan már nincs mi. Eddig az enyém, és innen a tiéd a tér, ezek csak a te fájdalmaid és a te energiáiddal, mert ez a te sorsod, és ehhez nekem már nincs közöm!
Van olyan, hogy kollektív tudattalan, a közös részünk. Eredendően mind ugyanonnan jövünk és együtt teremtettük jelen valóságunk. Most is ugyanabban a térben létezünk, és egy családállítás során tapasztaljuk ezt. A tér megnyílik nekünk és érezhető köztünk a láthatatlan kötelék, össze tudunk kapcsolódni, egyek vagyunk. Olyan ez, mint egy nagy, hatalmas massza, ahol az idő, mint linearitás kiiktatásával az itt-és-most-ban egyszerre minden jelen van. Minden érzés, minden jó és rossz amit egyszer valaki belerakott a nagy “Kalapba”, részünkké válik. Bekerülése után hat ránk, dolgozunk vele, közös érték vagy teher. A kollektív tudattalanban, a közös térben nincs olyan, hogy enyém-tiéd, hogy valami itt nem az enyém, csak közös van.
Sorsok vannak és a Sorsokon keresztül való kapcsolódások, közös tanulás és fejlődés. Az életben mind közösen vagyunk benne, a saját sorsunkon keresztül, de mégis egy közös létben.
Együtt a közös világunkban.